Figyelem!

Ez a történet teljes egészében fikció, bármely hasonlóság a valósághoz csupán a véletlen műve.

„…Mint egy angyalhang, mely mesét énekel…” – duruzsolta a régi CD-lejátszóm. A lágy női énekhang valóban úgy lengte körbe a szobát, mintha egy angyal hangja volna. Összefont kézzel álltam az ablak előtt, és szórakozottan bámultam ki az üvegen, miközben hallgattam a dalt.

„A hideg és viharos éjszakán át egy angyal repül.”

Mennyire illett ennek a dalnak a hangulata a szürke városi tájhoz! Az eső halkan szemerkélt, a sötét felhők árnyékot vetettek az utcákra. Olyan szomorú látvány volt mindez, s mégis jóleső nyugalom áradt szét bennem. Talán a szobám légkörének hatására?

„Fehér bőr, piros ajkak, hosszú fekete haj... A fekete angyal.”

Megfordultam, és rámosolyogtam.
- Talán csak nem te vagy ez az angyal? – kérdeztem.
Sabine is elmosolyodott. Egyenes háttal ült az ágyam szélén.
- Én csak egy átlagember vagyok, mint mindenki más – felelte könnyedén. – Nos, tetszik a felvétel?
Egyszerre akartam vitába szállni az „átlagember” jelzővel, és kifejezni elismerésemet a dalról. Végül az utóbbi mellett döntöttem.
- Csodálatos. Földöntúli érzelmeket kelt bennem. Rendkívül jól megragadtátok a hangulatát. Olyan, mintha nem is ezen a világon lennék…
- Ennek örülök. Pontosan ezt a hatást szerettük volna elérni a zenekarral. Tudod, ez a szám is a hamarosan megjelenő albumunkon lesz rajta, és…

 „Lélegzet- visszafojtva figyeltem a hangjára, mely megérintett a szívem mélyén…”

Imádtam hallgatni, ahogy beszél hozzám. Kedvesen, könnyed s lágy hangon. Minden szó szebbnek hangzott az ő szájából. Egyszerűen nem tudtam betelni vele.
Gyönyörű volt, ahogy az ágyam szélén ült, és lelkesen mesélt a készülő albumukról. Tiszta szépség…

 - Hű, de elgondolkodtál – nevetett rám Sabine, mire felocsúdtam.
- Ne haragudj. Kicsit nehéz egyszerre figyelni arra, amit mesélsz…
„…és a dalra” – ezzel szerettem volna befejezni a mondatot, ám ehelyett más csúszott ki a számon:
- … és arra, hogy milyen gyönyörű vagy.
Sabine szégyenlősen mosolygott, és lehajtotta a fejét.
- Köszönöm – mondta egyszerűen, ám ebben a szóban ott ragyogott az öröm. Talán ez adott bátorságot a következő  mondataimhoz.
- Sajnálom, hogy ilyen távol élünk egymástól – vallottam be. – És azt is, hogy emiatt nagyon keveset találkozunk. Egy barátságot persze fenn lehet tartani telefonon és e-mailen keresztül.
Itt elhallgattam. Merjem folytatni? Aztán döntöttem. Ha már idáig eljutottam…
- De tudod, ha lehetőségem lenne arra, hogy gyakrabban lássalak, hogy a közeledben legyek… Akkor én már nem lennék a barátod.
Sabine felnézett rám. Tudta, hogy van még folytatása a mondandómnak.
- Hanem? – nógatott finoman.
Nyeltem egyet.
- Udvarolnék neked. Szerelmet vallanék és mindent megtennék, hogy viszonozd az érzéseimet.

 „A vihar rángatja a ruháit…”

 Én is úgy éreztem, hogy vihar rángat. Afféle belső vihar, amely a lelkemet tépte.

 Sabine komolyan nézett rám, de a szemében mosoly bujkált. Percekig néztük egymást. Aztán felállt az ágyról, és odalépett hozzám.
- Drága vagy – szólalt meg csendesen, majd odahajolt hozzám, és nagyon finoman szájon csókolt.

Ahogy megéreztem puha ajkait, valami felszakadt bennem, és egyszerre tört fel minden elfojtott érzés, mely az elmúlt évek során gyülemlett fel. Épp csak egy rövid csók volt, egy finom puszi, aztán Sabine elhajolt tőlem, és csillogó szemekkel bámult rám, mintegy kezembe adva a folytatást.

Magamhoz húztam őt, karomat a dereka köré fontam, és megcsókoltam. Forrón, szenvedélyesen. Éreztem, hogy két kezét a vállamon pihenteti. Visszacsókolt. Ajkai olyan édesek és finomak voltak, amilyennel még soha nem találkoztam.

Nem tudom megmondani, meddig csókolóztunk. Amikor kibontakoztunk egymás karjaiból, csönd volt; a zene már elhallgatott. Még egy pár másodpercig csukva tartottam a szememet, és közben ujjaimmal Sabine arcának selymes bőrét simogattam.
- Köszönöm – súgtam.
Ő csak mosolygott…

*

Két év telt el.  Sabine és én továbbra is e-mailben, illetve telefonon tartottuk a kapcsolatot. Második lemezük megjelenése után turnézni indultak, majd miután onnan visszatértek, stúdióba vonultak, hogy rögzítsék következő albumukat. Szörnyen hiányzott, ugyanakkor örültem, hogy az együttes egyre nagyobb sikereket ér el. Tudtam, hogy ez mennyire fontos Sabine-nak.

A csók után gyakorlatilag nem esett több szó a köztünk lévő kapcsolatról. Kimondatlan és letisztázatlan maradt. Viszont rengeteget gondoltam arra a délutánra. Sabine ajkaira, az ölelésére. Olyan türelmetlenül vártam a következő találkozásunkat, mint egy tinédzser.

Aztán 2006. július 9-én megszólalt a telefon. Felvillanyozva repültem oda, reménykedtem, hogy Sabine az.
- Halló! – szóltam bele a kagylóba.
- Szervusz, Adam – köszönt Pete, a zenekar gitárosa.
- Helló! Mi újság?
- Nos… - Pete megköszörülte a torkát. Furcsának találtam a hangját.
- Valami baj van?
- Igen – motyogta a vonal túlsó végén. – Nézd, sajnálom, hogy csak most telefonálok… Nagyon nagy baj van.
- Az ég szerelmére, mi történt?! – rossz érzésem támadt. S valamiért rögtön Rá gondoltam…
- Sabine-ról van szó. 7-én, próba közben agyvérzést kapott.
- Micsoda?!
Agyvérzés? Huszonkilenc évesen? Ez lehetetlen! Sabine, édesem, hogy történhetett ez?
- Odamegyek! – hadartam a telefonba. – Most azonnal indulok! Melyik kórházban fekszik?
Úgy éreztem, azonnal ott kell teremnem, tennem kell valamit érte, hátha nem olyan nagy a baj, hátha még menthető valami…

A vonal túloldalán azonban mély csönd volt.

- Pete! Ott vagy még? – kiáltottam a telefonba.
- Sabine meghalt, Adam.

Megfordult velem a világ. Valami hatalmas robajjal összeomlott bennem…

- Tegnap délután… - hallottam még Pete elfúló hangját. Aztán motyogott még valamit, de nem értettem.  Talán azt mondta, hogy ne menjek oda. Nincs értelme… Ne lássam Őt így…
- Köszönöm, hogy hívtál – szólaltam meg végül színtelen hangon, és bontottam a vonalat.

Ez lehetetlen. Nem halhatott meg. Éppen Ő, ez az életvidám, kedves, fiatal lány…
Kábultan álltam a szoba közepén. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak.  Nem volt egyetlen értelmes gondolatom sem, csak egyetlen szó dobogott bennem: Sabine. Sabine. Sabine...

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a CD-lejátszómnál állok, és kezem berögzült mozdulattal megnyomja a „Lejátszás” gombot.
Megszólalt az a dal, az a gyönyörű dal, amelyet Sabine saját maga hozott el nekem két évvel ezelőtt. Megkövülten hallgattam az ismerős sorokat, hallgattam az Ő hangját… Még most is úgy csengett, mintha itt lenne mellettem, a szobámban.

„Lélegzet- visszafojtva figyeltem a hangjára
Mely megérintett a szívem mélyén
Éreztem, ahogy a könnyek végigfutnak az arcomon.”

Eddig bírtam. Nekitámaszkodtam a falnak, és csendben zokogtam.
Miért nem léptem korábban? Miért nem mondtam el hamarabb? Miért engedtelek el? Ha vigyázok Rád, talán most is biztonságban lehetnél! De nem… Elkéstem. Mert most eltűntél, hirtelen és váratlanul, egyik napról a másikra, és én már nem tehetek érted semmit… semmit.

„A hangja gyengébbé vált
Elvesztette a küzdelmet a feketeséggel.”

Sabine… Én gyönyörű Angyalom…