Finom zongoradallam szőtte át a kis szobát. Nem ismertem a dalt, de olyan volt, mintha a saját lelkem rezdüléseit szólaltatná meg. Sabine félig lehunyt szemmel játszott a zongorán. Még csak tizenöt éves volt, de emlékszem, annyira felnőttes arckifejezéssel koncentrált a dalra, hogy én csak némán csodáltam. Pedig izgága gyerek voltam, és ritkán lehetett engem elhallgattatni – az pedig már eleve egy halott ötlet volt bárkitől is, hogy leültessenek egy székre és elvárják, hogy ott maradjak egy helyben. Ezúttal azonban teljességgel megbabonázott Sabine jelenléte, és a dal, amit játszott.
Amikor abbahagyta, pár pillanatig csönd volt. Végül feleszméltem.
– Még egyszer! – törtem meg a varázst kislányos megnyilvánulásommal.
– Ugyan, Korinna, engedj pihenni! – szólt rám Sabine tréfásan. – Egy ilyen dalt nem lehet csak úgy szünet nélkül elismételni. Ezt át kell élni, eggyé kell vele válni, és ez nem könnyű feladat.
Nem értettem minden szót a mondókájából, de annyit igen, hogy nem szeretné még egyszer eljátszani – úgy gondoltam, biztosan igaza van, ezért annyiban hagytam.

Sabine mindig is szenvedélyesen szerette a zenét, de nagyon sok mást is csinált. Például alacsony termete ellenére versenyszerűen röplabdázott. Engem is próbált rá megtanítani, de reménytelen eset voltam.

– Nem megy ez nekem – jegyeztem meg szomorúan a sokadik ügyetlenkedés után. – Béna vagyok.
– Csak egy kicsit – viccelődött Sabine. Aztán melegen rám mosolygott. – Semmi baj, Korinna, ez nem a világ vége. Van ezer másik dolog, amiben jól teljesíthetsz.
– Ugyan… te zongorázol, énekelsz, röplabdázol, annyi mindenhez értesz… én meg nem.
– Dehogynem. Gyönyörűen szavalsz, nagy a képzelőerőd, és két órán keresztül tudsz mesélni egy tízperces jelenetet…
– Nem is! – háborodtam fel az utolsó állításon. Aztán elbizonytalanodtam, amikor Sabine huncutul rám nézett. – Jaj, ne! Tényleg ilyen sokat beszélek?
– Igen, de én imádom! Mert annyira színesen és lelkesen tudsz mesélni a dolgokról, hogy végig fenntartod az érdeklődésemet, még akkor is, ha csak azt ecseteled, milyen ízű fagyit ettél a múlt vasárnap.

*

Megállok egy kicsit, egyszerűen muszáj.
Merengve nézem a kicsi utcákat, a messzeségben nyújtózó, gyönyörű hegyeket. Figyelem az elhaladó embereket, ahogy barátságosan köszönnek egymásnak.

Magyar lány vagyok, de annak idején itt születtem Liechtensteinban. Anya várandós volt már velem, amikor ideköltözött, mert egy korábbi kirándulás során beleszeretett ebbe az országba. Gondolta, itt majd új életet kezd.
A szomszédságunkban a Dünser család lakott, akik gyorsan összebarátkoztak anyával, és segítettek neki a beilleszkedésben. Gyakran vigyáztak is rám, amíg anyám munkát keresett, vagy nagybevásárlásra indult. Így ismertem meg Sabinét, tulajdonképpen születésem óta. Ő is sokat tüsténkedett körülöttem, játszott velem, és ahogy felcseperedtem, jó barátok lettünk. Testvérekként szerettük egymást. Neki volt még ugyan egy nővére és három féltestvére, én viszont egyke maradtam, ezért különösen kötődtem hozzá.
Aztán anyám úgy döntött, visszaköltözik Magyarországra, és mivel még gyerek voltam, vitt magával engem is, mint egy csomagot. Nem érdekelte, hogy én mennyire sírok, mennyire maradni szeretnék.
Nehezen illeszkedtem be a magyar környezetbe, és nagyon hiányzott Sabine. De levélben tartottuk a kapcsolatot, és amikor már tinédzser voltam, némi diákmunka segítségével gyűjtöttem annyit, hogy meglátogathassam.

– Jól a fejemre nőttél! – mosolygott rám Sabine, miután szorosan megöleltük egymást.
– A te százhatvan centidre nem nehéz! – cukkoltam, mire ő játékosan megbökött a könyökével.
– Olyan kicsi voltál, amikor visszaköltöztetek Magyarországra, most meg már kész felvágott nyelvű nagylány vagy.
– Annyira azért nem voltam kicsi – kértem ki magamnak. – Tízéves.
– Jó, de én meg akkor voltam tizenhét, nekem kicsinek számítottál.
– Most meg már én vagyok tizenhét éves! – csaptam le rá, és összenevettünk. Aztán kicsit komolyabban, szomorkásan tettem hozzá: – Remélem, nem csak hétévente fogunk találkozni ezután.
– Nem, Kicsi lány – simogatta meg az arcomat Sabine. – Én is jobban fogok igyekezni, hogy sűrűbben összehozzuk, jó?

A családja elszállásolt, és varázslatos napokat töltöttünk együtt. Sabine elvitt az egykori kedvenc helyeimre, nagyokat sétáltunk, beszélgettünk és nevettünk. Akkor kezdett bele az első zenekari projektjébe is egy billentyűs-dalszerző fiúval.

– Na, hogy tetszik? – kérdezte Sabine, miután lejátszotta nekem az egyik számukat.
– Hát… szokatlan – feleltem tűnődve. – Mármint ez az electro és a rockos alap együtt. De a hangod nagyon szép!
– Köszönöm. Igazából ez a párosítás nekem is fura, de Ollinak mániája, hogy ilyen zenéket írjon.
– És te amúgy mióta hallgatsz metalzenét? – meresztettem rá a szememet.
Sabine elnevette magát.
– Amióta megvan ez a projekt. Azelőtt nem hallgattam.
– Ezért kérdem, nekem sem rémlett, hogy ilyesmi szólt volna nálad.
– De egészen megszerettem – mondta Sabine. – És vannak nagyon érdekes oldalai ennek a műfajnak. Figyeld csak ezt például!
Azzal elindított egy másik dalt egy számomra ismeretlen zenekartól. Tátott szájjal hallgattam.
– Ez egy operaénekesnő?!
– Igen – kuncogott Sabine. – Jól szól, nem?
– De igen. – Egy pillanatra elhallgattam. – Szóval… azért ugye nem fogsz elfelejteni, ha híres énekesnő leszel?
– Dehogy felejtelek el! Mindig fontos helyed marad a szívemben – ölelt meg Sabine.

*

Muszáj folytatnom az utat. Nyelek egy nagyot, és továbbmegyek. Hamarosan odaérek – Liechtenstein nagyon pici, itt nincsenek nagy távolságok. Már látom a templomot. Ott lesz mellette.

– Te nem félsz a haláltól? – kérdeztem Sabinét, miközben a Rajna partján sétáltunk.
– Hát ez meg hogy jutott most eszedbe? – nézett rám csodálkozva.
– Csak beugrott a By my side című dalotok, amiben arról énekelsz, hogy megöregszel, elhagy az erőd, elgyengülnek a csontjaid, ráncos leszel… elég ijesztő.
– Igen, de ez az öregedésről szól, talán inkább attól félek, mintsem a haláltól. De igazából attól sem. Maximum az a gondolat rémisztő, hogy egyedül öregszem meg.
– Ez ihlette meg azt a dalt?
– Nem, szerintem csak túl sok Georg Trakl-verset olvasok – fintorog Sabine vidáman.
– Na jó, neki tényleg furák a versei.
– Lehet, de szépek.
– Akkor nem félsz?
– Most melyiktől, az öregedéstől vagy a haláltól?
– Nem tudom. Mindkettőtől.
– Nem. Az élet rendje, velejárója. De addig még annyi idő van! És rengeteg a teendőm a világban.

*

Belépek az apró temetőbe. Nem kell sokáig keresgélnem, hamar megtalálom Sabine nyughelyét. Érzem, ahogy a szívemre nehezül a fájdalom, miközben végigfut a tekintetem a sírkövön.
Sabine tavaly nyáron halt meg, agyvérzésben. Huszonkilenc évesen.

Nem érte meg az öregkort.

Hirtelen törik fel belőlem a sírás. Némán zokogok, miközben egyre csak bámulom a sírkövet. Képtelen vagyok felfogni, hogy Sabine elment. Hiszen annyi dolga volt még! A zenekara már bontogatta a szárnyait – az Olli nevű billentyűssel szétváltak útjaik, és a bandájával már tisztán a rock/metal irányába mozdultak el. Egyre több helyen felléptek, turnét is tartottak. Nagyon büszke voltam rá, és mindig lelkesen hallgattam a dalaikat, főleg az ő hangja miatt.
Már szinte befejezték az új albumukat, amikor váratlanul bekövetkezett a tragédia. Engem Sabine anyukája értesített, és összeomlottam. A temetésére sem tudtam elmenni. Egészen mostanáig tartott, mire rávettem magam, hogy meglátogassam a sírját. Nem akartam vele szembesülni, hogy Sabine tényleg nincs többé. Talán kicsit meg is őrültem, mert jobb volt azzal a gondolattal áltatnom magam, hogy nem halt meg, csak elfoglalt, de majd jönni fog tőle a következő levél, majd felhív, majd megyek a koncertjükre is…
De most, hogy itt vagyok a sírjánál, már minden fájóan végleges.
Ma van a születésnapja. Ma lenne harmincéves. Talán ez adta a végső löketet a döntéshez, hogy ideutazzak, és eljöjjek a temetőbe.

Fogalmam sincs, mennyi ideje térdelek itt, mennyi idő telhetett el. Csak kuporgok, és hang nélkül beszélek Sabinéhez.
Váratlanul egy kezet érzek a vállamon. Ijedten felpattanok, és Petrával, Sabine nővérével találom szemben magam. Egy kis csokor virágot tart a kezében, és halványan rám mosolyog.
– Szervusz, Korinna – üdvözöl halkan.
– Szia.
Petra elhelyezi a virágot Sabine sírján, majd felegyenesedik. Néhány pillanatig csak csendben állunk egymás mellett. Aztán elfordul, néhány lépést arrébb megy, és helyet foglal egy padon. Bizonytalanul követem, ő pedig int, hogy üljek mellé nyugodtan.
– Régen láttalak – szólal meg. – Minden rendben veled?
– Igen. Mondhatjuk. És… veletek? – kérdezek vissza, bár persze nyilvánvaló a válasz.
– Nos, nehéz időszakot élünk, amióta Sabine elment. De alapvetően megvagyunk. Lassanként kezdjük összeszedni magunkat. Mert az életnek mennie kell tovább.
– Sajnálom, hogy… hogy nem jöttem a temetésre, meg hogy azóta sem látogattalak meg benneteket…
– Semmi baj. Tudom, hogy neked is nehéz. Nagyon közel álltatok egymáshoz.
– Igen. – A könnycseppek újult erővel törnek elő a szememből. – Egyszerűen nem értem. Hogy történhetett ez meg vele? Fiatal volt, egészséges életet élt…
– Az orvos szerint ez egy veleszületett betegség volt, amit nehéz diagnosztizálni. Valaki gond nélkül leéli vele az életét, mások… – Petra nem fejezi be a mondatot.
– Ez akkor is igazságtalan! – sírom. – Annyira jó ember volt! Miért a jók mennek el ilyen hamar?
Tudom, hogy a létező legnagyobb kliséket és közhelyeket sorolom. Régen legalábbis így gondoltam, untam, hogy ezt hallom mindenütt hasonló esetekben. De nekem idáig nem volt halottam. Most értem meg igazán, mik húzódnak meg e szavak mögött.

Petra egy rövid ideig hallgat, és maga elé réved.

– Sokszor halljuk, hogy milyen fiatalon elmennek a jók – töri meg végül a csendet. – Tudod, mit gondolok erről?
– Mit?
– Hogy ők angyalok. És csak látogatóba jönnek. Velünk töltenek egy kis időt, széppé teszik az életünket, a világot. Aztán hazamennek, vissza a mennybe. Sabine is így tett. Én pedig nagyon örülök, hogy itt volt, még ha csak rövid ideig is. Nekem sokat segít ez a gondolat.
– Az angyalok csak látogatóba jönnek – ismétlem meg a szavait. Különös, mennyire nyilvánvalónak tűnik ez a megkapóan szép gondolat. Elképzelem Sabinét, ahogy valahol messze, odafent, egy másik világban üldögél, és együtt énekel az angyaltársaival.

Mert Sabine egy angyal volt. Most is az, csak előrement.

Talán ezzel a gondolattal nekem is könnyebb lesz folytatnom az életemet.



 

SABINE DÜNSER EMLÉKÉRE
(1977-2006)